Elhanyagolt blog Sokszor van jobb dolgom is. De nem mindig.

Kicsit összeszedetlen lesz,

mert lusta voltam mindenről külön írogatni.

Hétfőn leadtam egy munkát, azóta csak baszom a rezet. Apróságok vannak, amiket el kell intézni, meg nekiálltam civilkedni, de ha őszinte vagyok magamhoz, ennek kb. az időm 10%-át se kellene kitöltenie. Sajnos kifejlesztettem egy módszert, amivel elérem, hogy ezek a kis semmiségek kitöltsék az időm 50%-át. A maradék 50%-ot meg elcseszem semmittevéssel. A lelkiismeretemet azért egyre nehezebb hallgattatom el.

Olcsó mentegetőzés, hogy "beteg" vagyok (táppénzen vagyok, basszus, minden nap fizikora járok, és jobbára csak számítógépezésre tudom használni a bal kezem - meg vezetésre, de erről szeretnék majd írni külön). Valójában dolgozhattam volna. Csak éppen nem motivál a munka. Hiába a pénz, amit keresek vele. Amikor rendesen dolgozok, igen jól hoz a konyhára, de ez nem elég hogy legyőzzem a belső ellenállást, aminek a gyökerét sejtem is meg nem is.

Rájöttem, hogy a blogírás azért jó, mert kénytelen vagyok összeszedni és valamennyire rendszerezni a gondolataimat. Egyébként rettentően szétszórt vagyok kívül-belül. Tehát feladat: minél többmindenről írni, aztán visszaolvasni (és jót röhögni, vagy éppen sírni a szánalomtól). Kezdtem volna el 15 éve, akkor nem itt tartanék most.

Erről most eszembe jutott, amit a füzetünk első lapjára íratott az egyik tanár: "Mostani önmagam szomorúan üdvözli azt, aki lehetnék." Ha belegondolok, ez bárkit depresszióssá tehet, mert hát ki tudja, hogy kiből mi lehetett volna, ha... Engem valahogy azzá tesz, hogy belegondolok, mennyi lehetőséget szalasztottam el már az életben. És mennyire a könnyebb utat választottam sokszor, amikor döntenem kellett. De a másik oldalt is látnom kell, hogy mennyi lehetőséggel éltem, mennyit dolgoztam és mégis mennyi hülyeséget elkerültem (amit mások nem).

Csak most tűnik úgy, mintha valami zsákutcában lennék. Nem tudom felébreszteni magamban a motivációt, és ez mindennél rosszabb.

Amikor pedig van motiváció, akkor előjönnek a görcsök. Pedig azt hiszem magamról hogy hú de laza vagyok. És a felesleges kombinálás, amivel valahogy megmagyarázom magamnak, hogy amit csinálni akarok, annak végső soron semmi értelme. Ezzel sikeresen megölöm a motivációt. Ezután jön valamiféle bűntudat, hogy miért nem csinálom meg azt, amit elterveztem. Aztán meg a sztoikus nyugalom, a minden mindegy. Úgyis megdöglünk.

Megnéztem egy csomó filmet, főleg arabterroristás/katonás/tengeralattjárós féléket. Esti programnak közepes, egyébként szóra sem érdemes.

Fizikora jár egy lány, aki tetszik. Mindig a mögöttem lévő sorba ül a váróban, de nem együtt tornázunk, mert ő kéztornára jár. De amikor én a gépen vagyok, ők akkor szoktak bejönni. Ja, és a masszőröm se semmi csajszi. Főleg amikor felfekszem az ágyra, és pont a derekával egy magasságban van a fejem... Ő meg ilyen jó kis feszülős nadrágban van. Amúgy hihetetlenül vékony, és mégis úgy meg tud dögönyözni, hogy na.

Egy régi baráttal is váltottam e-mailt. Ő is, mint mindig mindenki azt kérdezi, hogy kivel és hogy élek :) Kínos.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.