Elhanyagolt blog Sokszor van jobb dolgom is. De nem mindig.

2009. december 12.

Találtam egy jó kis oldalt (fitday.com), ahol szinte tudományos szintre emelhettem a diétámat. A haladás (fogyás) még nem teljesen nyilvánvaló, de a jövő hétre már kiderül a riportokból, hogy követi-e a trend a kitűzött célt.

Uszoda, egy óra úszás, utána majd 2 óra ázás a termálban. Állítólag nem egészséges ennyit ülni benne, de én közben olvastam (a Budapest Noir-t Kondor Vilmostól), és gyorsan elment az idő. Aztán haza, pizzaevés, otthoniak lecsekkolása után kiugrottam M-ékhez. A gyerekek - meg ők is - aludtak, de fél óra múlva betoppant anyós-após is, úgyhogy leléptem. Gyors bevásárlás után még beugrottam az ősökhöz, a húgom barátnőjét befuvaroztam a városba. Kocsimosás után vissza, internetezés. Dolgoznom kellett volna, de nem volt kedvem. Valami nem kóser a programokkal sem, holnap kénytelen leszek megnézni, ma csak a törlésükig jutottam.

Reggel 89,2 kg, kelés 10-kor, fekvés 23:00-kor.

Újra

Visszatértem, Kedves Naplóm.

Az elmúlt hetekben óriási mennyiségű munkát teljesítettem, de most megint rámtört az unalom. Amikor befejezem, akkor olyan jó a felszabadultság érzése, hogy már csak ezért is megéri hajtani. De sajnos hamar elmúlik.

Megint válság van minden vonalon.

Körbeolvasgattam a nagy büdös blogoszférában, és a következőkre jutottam. A korosztályom (majdnem 30 - enyhén 30+) írásait szeretem, főleg amikor az emlékeikről írnak, mert azok szinte olyanok, mintha énvelem történtek volna meg. Sajnos mára az életvitelem eléggé elszakadt a korombeliekétől, úgyhogy a napi történések olvasása akár pótcselekvésnek is tekinthető a saját életem megélése helyett. A családosokkal már nem nagyon van közös téma. A régi baráti társaságok nagyjából szétszéledtek. Bárhová megyek, már "öregnek" számítok. Nem is nagyon erőltetem a társasági életet.

A 25 alatti korosztályt érdeklődve olvasom, mert kíváncsi vagyok, mit művel manapság a következő generáció. Ez is pótcselekvés, mert főleg azt keresem és olvasom élvezettel, amit én elszalasztottam, meg amit nekem még nem lehetett.

A 20 év alattiak pedig szinte kivétel nélkül olvashatatlanok.

Nincs

Csoda történik velem.

Egymás után két napon is teljesítettem a kitűzött célt.

Továbbá visszatértem az emberek közé.

Heti zanza II.

Újabb könyv Coelho-tól: A Piedra folyó partján ültem és sírtam. A végét nem teljesen értettem. Érdekes, hogy férfi létére egy nő szemszögéből ír. Nekem férfiként valóságosnak tűnik, de elképzelem, ahogy a női olvasók felsóhajtanak egy-két belső lélekrajznál, hogy "na ezt is csak egy férfi gondolhatja így". De azért jó könyv ez is, tömör stílus, nincs sallang.

Heti munka nagyon módjával volt csak. Többet kellene dolgoznom, mert most még van munka, viszont nincs sok tartalék.

Kontroll, minden ok, bár a táppénz felülvizsgálat után elküldött vérvételre a háziorvos. Ja, és a héten már hivatalosan is dolgozok.

Álmodtam a múlt éjjel is, de már nem emlékszem, hogy mit.

Az ország a személyes kapcsolatok szintjén is kezd szétesni. Megígérik, de nem csinálják meg. Nem érhető el. Nem hív vissza. Nem válaszol. Elküldi, de nem jön meg. Megígérem, megcsinálom, értesítem, nem jön válasz. Jön egy másik kérés. Igent mondok. Aztán erről se jön több hír. Fáákkkk.

Heti zanza

Munkák leadva, már jött is az újabb. Újabb maratoni éjszakázás után végre itt a hétvége.

A fikon kívül szinte nem is volt más esemény. Ismét börtönnapok, két nap alatt összesen egy látogatás az éjjel-nappaliban (cigiért, mi másért?). Szerdán itt volt megint az előző barátnőm. Estebéd a közeli kajáldában, utána séta az állomásra. Még mindig beszélgetni akar.

A legfurcsább álmom szerda reggelről: álmomban felébredtem egy álomból, ami után magömlésem volt. Egy barátomnál voltam vendég, és ki kellett mennem a fürdőszobába, hogy lemosakodjak. Volt még egy-két más történés is, de azokra már nem emlékszem. Csak arra, hogy álmomban próbáltam visszaemlékezni, hogy mitől volt a kéj ébredéskor. Sajnos nem sikerült felidézni. Aztán tényleg felébredtem, és meglepve megállapítottam, hogy csak álmomban volt magömlésem, a valóságban nem. Többen mondták már, hogy bonyolult egy lélek vagyok, de azt nem gondoltam volna, hogy még a tudattalanomból is csak két lépcsőben szabadulnak fel a dolgok (ha egyáltalán) ...

Ma délután lecsóevés otthon, bevásárlás, kishúg hazahozása állomásról, hazafelé már itt volt a hidegfront, gyönyörű villámokkal. Sötétedés után kimentünk az arborétum mellé viharvadászni, mert onnan jól be lehet látni az égboltot. Fantasztikus látvány volt, de közben kicsit aggódtam azért a párért, akik a villámcsapkodás közben úgy gondolták, hogy jó ötlet a sík mező közepén sétálgatni. A többi bámészkodó inkább az autóból figyelt (meglepően sokan voltak), mi meg kiültünk egy kisebb fasor mellé biztonságos távolságra.

88,5 kg, kelés-fekvés összevissza, de jobbára mindkettő hajnalban.

Álom fejtő I.

Tegnap délelőtt álmomban egy vasúti töltés mellett álltam a kisebbik húgommal. Egy nagy utasszállító repülő húzott át felettünk kb. 150 m magasan. Ahogy mutattam neki a repülőgépet, az éppen a fejünk felett hirtelen átesett (nagyon lassan ment), és egyet bukfencezve tőlünk párszáz méterre nagy robajjal a földbe csapódott. Két kocsi is állt tőlünk nem messze, az egyikhez odarohantam, hogy kivegyem a mobilomat és segítséget hívjak, de a kocsi be volt zárva, és nem tudtam kinyitni. Ennyi.

A lezuhanó repülőgép kisgyerekkorom óta visszatérő álom. Több ilyen álomra a mai napig tisztán emlékszem.

Álomfejtők jelentkezését várom. :)

Ui.: azt hiszem enyhe szorongásos tüneteim vannak.

Jön a hidegfront

és sikerült fél kettőig aludnom. Egyre durvább vagyok.

Tegnap esti elmélkedés a boldogságról

Mi a boldogság?

Néha csak úgy megszáll egyfajta béke és kimozdíthatatlan nyugalom. És olyankor boldog vagyok. Ennyi lenne a boldogság?

Én máshogy lettem nevelve. A boldogságért (keményen) meg kell dolgozni. Ha nem érdemlem ki, nem leszek boldog.

Mégis, hiába dolgozok azon, hogy boldog legyek, ettől nem leszek boldog. Máskor meg minden érdem nélkül megtalál: és akkor boldog vagyok.

Ki érti ezt?

Nincs

Megint egy felfordulás az életem.

Tegnap nullás nap. Ma 50%-os. Plusz fizikoterápia.

89,1 kg. Fekvés kelés összevissza.

Basszameg.

Kész vagyok

megint. Borutca után sörutca, mindig van valami. Ma megint öt évvel fiatalabbnak néztek, nem tudom, hogy ez hízelgő-e vagy sem. Valamennyire azért örülök neki.

Egy álmatlan éjszaka után megint átaludtam a délelőttöt. Fél egykor már ki is vakartam magam az ágyból. Ma munka volt módjával, sajnos rettentően unom. Tegnap este áttekintettem nagy vonalakban az életemet, és arra jutottam, hogy t.képpen alapvetően rendben vannak a dolgok, csak én vagyok balfasz, hogy nem használom ki a lehetőségeket, csak sajnálkozom itt magamon. De még ez sem teljesen igaz, mert elég jól kihasználom a lehetőségeket, csak nem tudom értékelni azt, amit már elértem. Na, részeg vagyok, már lassan én se értem.

Reggel 87,8 kg. Este 88,9 kg. Kelés fél egykor, fekvés hajnali negyed háromkor.

Ezért kár volt felkelni

Hihetetlen, de fél egyig aludtam. A terápia tehát ugrott. Délután dolgoztam. Összes kimozdulásom egy cigivétel volt az éjjelnappaliban. Arra jó volt, hogy összefussak KP-vel. Legalább egyeztettünk hétvégi programot. Rajta kívül ma csak a szomszéd nénéket láttam.

Reggel 87,9 kg, és ma egyébként nagyon szolidan ettem.

Utóhétvége

Takarítás, amit három napja kellett volna. Zéró munka. Fikón sem voltam. Dokinál, könyvelőnél (zárva) igen.

88,7 kg. fél11kor keltem, fél11kor fekszem.

Vége

a négynapos hétvégének, amit igen jól sikerült eltölteni. Volt fél nap naccsalád, fél nap magyarkodós fesztivál Ksztmiklóson, régi barátokkal találkozás, pornyelés, izzadás. Bámulás, hogy mik vannak. Aztán másnap volt helyi fesztivál, Hórihorgassal borozás, berúgás, utána helyi barátokkal találkozás, még durvább berúgás. Utána a helyi menő szórakozóhelyen táncolás, új arcokkal ismerkedés. Egy ismerős barátnő lesből lesmárolt. Aztán sms-ben elnézést kért, gondolom majd rájön, ha észreveszi hogy neki is szájzugrepedése van. M-et hazakísértem hajnali 6-kor. Borongósra fordult az idő, a hajnal teljesen őszi hangulatú volt. Felmentünk inni még egy üdítőt, meg elmesélte a családját. 7 körül már össze akartam esni, mondtam hogy távozok. Vicces volt, hogy lekísért, aztán kizárta magát a lépcsőházból, mert nem hozott kulcsot. Én piszkáltam ki neki a zárnyelvet a vasajtón a saját kulcsommal, hogy vissza tudjon menni a tárva-nyitva hagyott lakásba. Cserébe meghívott egy esti filmnézésre...:))

A vasárnapot félkómában végigaludtam. Szerencsére a másnaposság teljesen elkerült. Délután még hazaugrottam estebédre, aztán mentem egy izsáki kört a kocsival. Este befejeztem a Clézio-könyvet (Körforgás). Továbbra sem vagyok eldőlve tőle, elég középszerű volt a befejezés is. Csak pár fejezetnél éreztem azt, hogy magával ragad a történet. Túl sokféle stílus, karakter és idősík keveredik, és egyik sincs rendesen kibontva, ezért szétesik a mű.

M-mel kapcsolatban nem tudom mi legyen. Egyik felem azt mondja, vágjak bele. Főleg a zsigereim. A másik felem továbbra is nagyon óvatos. Talán túlságosan is. Egyelőre talán hagynom kellene alakulni a dolgokat maguktól.

Holnaptól sok munka vár. Na meg délelőttönként a fikoterápia. Orvoshoz is mennem kell.

Fogyás negatív (90,1 kg este), lefekvés: ma reggel háromnegyed nyolckor, kelés délután kb. ötkor, újra lefekvés 23:40-kor.

Az utolsókat rúgom

Kb. 40 órája vagyok ébren, és már alig vegetálok. Munkák leadva (jött már újabb), most élvezkedve várom a hosszú hétvégét és a pihenést. Hajnalban és reggel adtam le a két munkát, aztán délelőtt fiko, délután meg kimentem a város főterére, ahol civil napot tartottak. Aztán kocsimosás, bevásárlás, hazatérő nagyhúg és pereputtyának üdvözlése, gyerekek megint nagyot nőttek, jön a következő, levélváltás Hórihorgassal. A hosszú hétvégén itt lesz családostul a közelben, úgyhogy valószínűleg tudunk találkozni.

Holnapi terv: takarítás, aztán olvasás. A délelőtti várakozások közben most valami Nobel-díjas francia regényt olvasok (megvan, a google kisegített: Jean-Marie Gustave Le Cléziot az író, Körforgás a cím), de nem vagyok eldőlve tőle. Helyenként annyira esetlen a cselekmény kifejtése, amilyenre inkább egy gimnáziumi dolgozatban számítanék, nem Nobel-díjas regényben. Aztán csak kapkodom a fejem.

Ma este még tankolás, kocsi garázsba. Fogyás nem volt, sőt. Előző éjjel nem feküdtem le (és nappal se, ami nagy szó).

Néha eltűnődöm,

hogy ez talán már betegség, ahogyan lemaradok a világ leglényegesebb változásairól.

Ma feltűnt az utcán, hogy idén nyáron a kinyúlt vagy szimplán másfél számmal túlméretes, igénytelen fehér atlétatrikó a menő. Még a nőkön is.

Augusztus közepe van.

A mások élete

Ma máris megszegtem a tegnap tett fogadalmamat, hogy csak azután olvasom más blogjait, miután a sajátomba írtam. Elég hülye elhatározás volt.

Ma megint rámtört az ólmos fáradtság. Délelőtt fiko, utána munkahegyek. Húg látogatása, aztán gyors csalódása, amiért nem mentem el vele plázázni. Pedig mondtam neki tegnap, hogy szerdáig nem elérhető üzemmódban dolgozok (igen, én dolgozok, és nem dolgozom. A nyelvészkedőknek meg elefes.) Délután sms extől, hogy itt van a városban, találkozzunk. Megerőltettem magam, és elmentem vele enni egyet. A szokásos felszínes duma, ki-ki hogyvan, tehogyvagy, énhogyvagyok stb. Hogy lehet értésére adni valakinek, hogy van a kapcsolatnak egy olyan szintje, amikor azt már nem érdemes fenntartani? Ha egy régi barát felhív, általában elintézzük öt perc alatt, és képben vagyunk egymásról. Ha ex hív, akkor másfél óra, de szigorúan ugyanilyen felszínesen. A legidegesítőbb pedig az, hogy miközben folyik ez a sehova se vezető nyomingerkedés, közben folyamatosan ott motoszkál a fejemben, hogy azért szakítottam vele, mert amikor konkrétan vele voltam, és úgy istenigazából benne voltunk a kapcsolatban, akkor sem volt sokkal mélyebb. Akkor ez most mi, levezetés? Még mindig szerelmes, mint az ágyú, ez mindig az elköszönéskor derül ki.

Azt hiszem én tényleg egy rohadt önző alak vagyok.

KP-nak lassan válaszolnom kell az őszi meghívására. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy el tudok-e viselni két hetet vadidegen emberekkel egy lakásban. A vadidegen emberek lakásában, akik az ő rokonai. A tapasztalataim (majdnem azt írtam, hogy önismeret, de nekem olyan nincs) azt súgják, hogy nem. De azért jó lenne újra megnézni a világ boldogabbik felét.

Tegnap este 88,9 kg. Persze ez még csak a dehidratáció. Elalvás hajnali fél kettő körül.

A olvasószakkör ismét jelentkezik

Mai olvasmány: Douglas Coupland: A rágógumitolvaj.

Jó kis korkép (és kórkép is, ehh). Posztmodern, kilúgozott emberek egymásra találása. Időszerű, és még vicces is.

Én is dolgoztam Teszkóban. Én is unom a jelenlegi munkámat. De legalább csak mérsékelten kell mások hülyeségeit elviselnem magam körül.

A visszaköltözéssel együtt feltámadt a fogyókúra-mánia is. Pedig pont azon töprengtem, hogy nekem már mennyire nem megy ez a két-hét-alatt-megjavulunk hozzáállás. Kezdem elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok. Tegnap este már az ágyban fekve sorra vettem, hogy ki mindenkit utálok az életemben. Nem szép dolog utálkozni, de ahogy sorra a lelki szemeim elé került szinte mindenki, akivel valaha is találkoztam az életben, és belül folyamatosan üvöltöttem, hogy "téged is utállak, téged is...", valami megmagyarázhatatlan tüzet éreztem a mellkasomban. Olyat, mint amit akkor érez az ember, amikor valami nagyon lelkesítő történik vele. Meg kellett volna rémülnöm magamtól, hogy ennyire utálok mindenkit. De valahogy olyan hangulatban voltam, hogy lefoszlott rólam a bűntudat. És csak pörögtek az idősíkok bennem, mindegyik újabb barátokat, ismerősöket hozott elő, és közben lassan ráeszméltem, hogy mi olyan lelkesítő ebben az egészben. Az, hogy én nem az embereket utálom. Én azokat a sebeket utálom, amiket tőlük kaptam, vagy én okoztam nekik. Meg a sebekből adódó bénaságomat, kicsinyességemet, kisebbrendűségi érzéseimet. Azt hittem, hogy ezek már mind begyógyultak, de nem. Sőt, csomó olyan seb is felszínre került, amire már évek óta nem emlékeztem. Rájöttem, hogy ezek is még mindig fájnak, és ettől valahogy jogosnak tűnt az utálat. A sebek ettől a felszínre hozástól valahogy "feloldódtak".

Azt hiszem, ez a megélt, de ki nem fejezett haraggal függ össze. Mi a családban elképesztően rosszul kezeljük az egymáson esett sérelmeket. Nincs megbeszélés, csak eltemetés. A rosszul kezelt harag mintapéldája az apám. Nála az éveken át elfojtott harag depressziót, aztán két szívinfarktust okozott. Ahogy az elmondásából tudom, már kora gyerekkora óta gyűjtögeti a sérelmeket. Gondolom ő örökítette tovább a mintát ránk is. Persze az anyai ág is hasonló, úgyhogy duplán terhelt vagyok. Nemrég voltunk látogatóban az egyik igen elhanyagolt nagybátyámnál (te jó ég, melyik rokonunk nem az?), és szóba kerültek a közelebbi és távolabbi családtagok viselt dolgai. Na, amikor ott tartottak, hogy valamelyik nem is annyira távoli rokonom hogyan ütötte agyon a feleségét, aztán meg akasztotta fel magát a tanyáján, akkor kicsit elgondolkodtam. Ehhez képest azért mi határozott fejlődést mutatunk. Emellett persze rettentően vallásos keresztények vagyunk (már aki). És ugye a harag bűn, sőt miazhogy, főbűn. Úgyhogy haragudni nem szabad. Valahogy ezt nevelték belénk. Pedig haragudni muszáj, és a konfliktusokat is fel kell vállalni, mert máshogy nem oldódhatnak fel az ellentétek. Lehet, hogy még így se oldódnak fel, de legalább az esély megvan rá. Amikor sérelem éri az embert, akkor sokszor az tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, hogy "spongyát rá". Vagy aki megsértett, azzal utána szóba se állok. Inkább elkerülöm. Ha mégis szóba kell állni vele, akkor felveszem az álarcot. Nem történt semmi. Én erős vagyok, nem érdekel, hogy valaki sebet ejtett rajtam. Érezze magát rosszul ő. Csakhogy ezek a sebek megmaradnak, és csak gyűlnek, gyűlnek. És egyszer csak azt veszem észre magamon, hogy valamiért mindenkire neheztelek. A "neheztelés" eszméletlen jó szó a magyarban. Aki neheztel, annak minden "nehézzé" is válik. Sokszor nem tudtam, hogy mitől van az, hogy a legegyszerűbb interakcióval járó dolgok is nehezemre esnek. Egy telefonhívás, egy válaszlevél megírása miért tűnik olyan hihetetlenül nehéz erőfeszítésnek, hogy inkább bele se kezdek. Az iránytalan nehezteléstől lassan minden kapcsolat elhal. Ami megmarad, az is csak nyűg. Mondhatnám, hogy apám milyen jó mintapéldája ennek, de lassan már inkább magamat kell például hozni.

Sajnos nemcsak én vagyok ezzel így. Ahogy látom, ez amolyan össznépi játék ma Magyarországon. Ettől is olyan rossz mindenkinek a hangulata errefelé.

A végére csak úgy eszembe jutott megjegyzésnek: ha jobban belegondolok, akkor apám elég szerencsés, hogy még él, és emellett még élvezheti is a nyugdíjas éveit. Az egyik nagynéném sokkal több sebet hozott a családjukból, és ebbe bele is betegedett. Egy idegroncs.

Én vs. gravitáció meccs állása tegnap este: 89.9 kg Elalvás: hajnali háromkor még nem aludtam.

Ideiglenes cím

Felfedeztem, hogy van már pár elefes a blogoszférában. Nem akarom zavarni mások köreit, úgyhogy inkább más nevet keresek a blognak. Csak még nem jutott eszembe semmi kreatív. Blog ugyan még nem volt, és mivel a webcímet nem tudtam megváltoztatni, ezért az marad.

Végigolvastam Sam Keen könyvét. A második rész hosszan tárgyalja a feminizmust meg a nemek harcát. Amerikában ez biztosan érdekli a férfiakat, én viszont kevéssé találtam érdekfeszítőnek. De a könyv végén elég sok gyakorlati tanácsot is ad. Abszolút ajánlott olvasmány.

Ma végre visszaköltöztem. A munkámmal pedig megint jól el vagyok maradva. Ráadásul keddre jött egy újabb.

Ma voltam szentmesén. Ma van ugyanis Nagyboldogasszony ünnepe. Sokszor idegesít a sok bullshit, amit összehordanak a papok (na jó, ez így kicsit dehonesztáló, de tényleg kevés jó prédikációt hallani manapság, a többség csak biblikus fejtegetés ami a hívek seregét legfeljebb elméleti szinten érinti, vagy csak ájtatos szöveg). Ma viszont először éreztem úgy, hogy nem baj, ha nem tudok mindenben hinni, ami "kötelező". Kételkedem, tehát vagyok.

Úgy döntöttem,

hogy holnap visszaköltözök a saját kis világomba. Elég volt itthon, dolgom van.

Paul Coelho - Az alkimista

Egy szűk nap alatt kiolvastam. Nagyszerű könyv. És tudom, hogy még többször elő fogom venni, mert nagyon bátorító meglátások vannak benne. Ráadásul Coelho stílusa nagyon tömör, szinte semmi felesleges cafrang nincs a regényben, így ezekből szinte minden második oldalra jut egy.

Ja, és voltam civilként az önkormányzatnál is.

Magukat rettentően fontosnak tartó emberek gyártották a problémákat, amiket aztán fölényeskedve megoldottak, de még inkább arra ment ki a játék, hogy éreztessék, milyen jelentéktelen apróság ez az egész rendezvény nekik.

Ma besétáltam az Alexandrába,

és kábé 5 perc alatt elköltöttem 15E magyar pénzegységet könyvekre.

***

egy rohadt légy itt szemtelenkedik már negyed órája, és nem tudom elkapni.

***

Vettem egy Coelho regényt, meg valami más világirodalmat (valami rágógumi-tolvaj?), hogy legyen mit olvasnom, amíg a fizikoterápiás kezelésekre várok, meg közben is. Plusz két könyvet a filozófia kategóriából. Az egyiknek neki is estem, miután elvittem az autót a szerelőmhöz. Ez az: Sam Keen: A belső tűz - A férfilétről. Rettentően tetszik, eddig a legjobb, amit a férfitémában olvastam. Az első 115 oldalig jutottam. A férfiasság megéléséről szól, arról, hogy hogyan alakult a férfi nem szerepe a történelem során, és hogyan kellene férfiként élni a mai világban. Szerintem nőknek is elsőrangú olvasmány. Egyébként tegnap írtam, hogy nincs bennem motiváció. Na ettől a könyvtől most egy csomó mindenre lett. Régen volt ilyen hatással rám egy könyv. És muníciót is ad az apa-gyerek témához. Korábban olvastam egy-két dolgot a férfifelszabadítással és a beavatási szertartásokkal kapcsolatban (Richard Rohr: A férfi útja - ezt is ajánlott olvasmány). Sam Keen azonban még tágabb rálátást ad a témára.

Egyébként saját weboldala is van az írónak. És most látom, hogy még videointerjúk is vannak vele. Nekem már az is roppant szimpatikus, ahogy gyakorol a trapézon:) De a gondolatai és a filozófiája még értékesebbek. Aztán ha végigértem, majd megpróbálom megkritizálni.

Kicsit összeszedetlen lesz,

mert lusta voltam mindenről külön írogatni.

Hétfőn leadtam egy munkát, azóta csak baszom a rezet. Apróságok vannak, amiket el kell intézni, meg nekiálltam civilkedni, de ha őszinte vagyok magamhoz, ennek kb. az időm 10%-át se kellene kitöltenie. Sajnos kifejlesztettem egy módszert, amivel elérem, hogy ezek a kis semmiségek kitöltsék az időm 50%-át. A maradék 50%-ot meg elcseszem semmittevéssel. A lelkiismeretemet azért egyre nehezebb hallgattatom el.

Olcsó mentegetőzés, hogy "beteg" vagyok (táppénzen vagyok, basszus, minden nap fizikora járok, és jobbára csak számítógépezésre tudom használni a bal kezem - meg vezetésre, de erről szeretnék majd írni külön). Valójában dolgozhattam volna. Csak éppen nem motivál a munka. Hiába a pénz, amit keresek vele. Amikor rendesen dolgozok, igen jól hoz a konyhára, de ez nem elég hogy legyőzzem a belső ellenállást, aminek a gyökerét sejtem is meg nem is.

Rájöttem, hogy a blogírás azért jó, mert kénytelen vagyok összeszedni és valamennyire rendszerezni a gondolataimat. Egyébként rettentően szétszórt vagyok kívül-belül. Tehát feladat: minél többmindenről írni, aztán visszaolvasni (és jót röhögni, vagy éppen sírni a szánalomtól). Kezdtem volna el 15 éve, akkor nem itt tartanék most.

Erről most eszembe jutott, amit a füzetünk első lapjára íratott az egyik tanár: "Mostani önmagam szomorúan üdvözli azt, aki lehetnék." Ha belegondolok, ez bárkit depresszióssá tehet, mert hát ki tudja, hogy kiből mi lehetett volna, ha... Engem valahogy azzá tesz, hogy belegondolok, mennyi lehetőséget szalasztottam el már az életben. És mennyire a könnyebb utat választottam sokszor, amikor döntenem kellett. De a másik oldalt is látnom kell, hogy mennyi lehetőséggel éltem, mennyit dolgoztam és mégis mennyi hülyeséget elkerültem (amit mások nem).

Csak most tűnik úgy, mintha valami zsákutcában lennék. Nem tudom felébreszteni magamban a motivációt, és ez mindennél rosszabb.

Amikor pedig van motiváció, akkor előjönnek a görcsök. Pedig azt hiszem magamról hogy hú de laza vagyok. És a felesleges kombinálás, amivel valahogy megmagyarázom magamnak, hogy amit csinálni akarok, annak végső soron semmi értelme. Ezzel sikeresen megölöm a motivációt. Ezután jön valamiféle bűntudat, hogy miért nem csinálom meg azt, amit elterveztem. Aztán meg a sztoikus nyugalom, a minden mindegy. Úgyis megdöglünk.

Megnéztem egy csomó filmet, főleg arabterroristás/katonás/tengeralattjárós féléket. Esti programnak közepes, egyébként szóra sem érdemes.

Fizikora jár egy lány, aki tetszik. Mindig a mögöttem lévő sorba ül a váróban, de nem együtt tornázunk, mert ő kéztornára jár. De amikor én a gépen vagyok, ők akkor szoktak bejönni. Ja, és a masszőröm se semmi csajszi. Főleg amikor felfekszem az ágyra, és pont a derekával egy magasságban van a fejem... Ő meg ilyen jó kis feszülős nadrágban van. Amúgy hihetetlenül vékony, és mégis úgy meg tud dögönyözni, hogy na.

Egy régi baráttal is váltottam e-mailt. Ő is, mint mindig mindenki azt kérdezi, hogy kivel és hogy élek :) Kínos.

Tisza

Hétvége

Csütörtök estére sikerült leadnom mindent. Még utolsó pillanatban is esett be munka aznapra. A törésem ellenére nem nagyon kímélnek...

Szintén csütörtökön kontroll. Rengetegen voltak, másfél órát vártam. Aztán röntgen. A doki kérte, hogy emeljem a fejem fölé a karomat. Elsőre még úgy ahogy ment, aztán amikor másodszor is mondta, akkor már csak vállmagasságig sikerült. Úgyhogy mostantól egy hónapig minden nap fizikoterápia. A kérőlappal leküldtek az alagsorba (ott van a fiziko részleg). Mivel egyszerre négy dolgot írtak fel, ezért egyik ablaktól/ajtótól a másikig küldözgettek. Persze itt is mindenhol várni kellett. Aztán amikor az egyiktől eljöttem, akkor a másik ablaknál/ajtónál csak hümmögés, hogy hát akkor ezt hogy is... Hétfőn megyek először, kíváncsi vagyok, mennyi ideig fog tartani a kezelés.

Pénteken 11-ig aludtam. Csütörtök estére nagyon kimerültem, ezért úgy döntöttem, hogy nem sietek fölkelni. Szokásomtól eltérően felébredtem korán, de nem keltem fel, pedig utólag mindig úgy gondolom, hogy jobb lett volna. Aztán kis internetezés, ez-az, délután meg lementünk a Tiszára. A törésem óta ez volt az első kimozdulásom itthonról, mondanom sem kell, hogy mennyire jó volt. Az idő, a part, a víz, minden tökéletes volt. Már csak egy korombéli társaság hiányzott. Ma is lemegyünk.