Elhanyagolt blog Sokszor van jobb dolgom is. De nem mindig.

A olvasószakkör ismét jelentkezik

Mai olvasmány: Douglas Coupland: A rágógumitolvaj.

Jó kis korkép (és kórkép is, ehh). Posztmodern, kilúgozott emberek egymásra találása. Időszerű, és még vicces is.

Én is dolgoztam Teszkóban. Én is unom a jelenlegi munkámat. De legalább csak mérsékelten kell mások hülyeségeit elviselnem magam körül.

A visszaköltözéssel együtt feltámadt a fogyókúra-mánia is. Pedig pont azon töprengtem, hogy nekem már mennyire nem megy ez a két-hét-alatt-megjavulunk hozzáállás. Kezdem elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok. Tegnap este már az ágyban fekve sorra vettem, hogy ki mindenkit utálok az életemben. Nem szép dolog utálkozni, de ahogy sorra a lelki szemeim elé került szinte mindenki, akivel valaha is találkoztam az életben, és belül folyamatosan üvöltöttem, hogy "téged is utállak, téged is...", valami megmagyarázhatatlan tüzet éreztem a mellkasomban. Olyat, mint amit akkor érez az ember, amikor valami nagyon lelkesítő történik vele. Meg kellett volna rémülnöm magamtól, hogy ennyire utálok mindenkit. De valahogy olyan hangulatban voltam, hogy lefoszlott rólam a bűntudat. És csak pörögtek az idősíkok bennem, mindegyik újabb barátokat, ismerősöket hozott elő, és közben lassan ráeszméltem, hogy mi olyan lelkesítő ebben az egészben. Az, hogy én nem az embereket utálom. Én azokat a sebeket utálom, amiket tőlük kaptam, vagy én okoztam nekik. Meg a sebekből adódó bénaságomat, kicsinyességemet, kisebbrendűségi érzéseimet. Azt hittem, hogy ezek már mind begyógyultak, de nem. Sőt, csomó olyan seb is felszínre került, amire már évek óta nem emlékeztem. Rájöttem, hogy ezek is még mindig fájnak, és ettől valahogy jogosnak tűnt az utálat. A sebek ettől a felszínre hozástól valahogy "feloldódtak".

Azt hiszem, ez a megélt, de ki nem fejezett haraggal függ össze. Mi a családban elképesztően rosszul kezeljük az egymáson esett sérelmeket. Nincs megbeszélés, csak eltemetés. A rosszul kezelt harag mintapéldája az apám. Nála az éveken át elfojtott harag depressziót, aztán két szívinfarktust okozott. Ahogy az elmondásából tudom, már kora gyerekkora óta gyűjtögeti a sérelmeket. Gondolom ő örökítette tovább a mintát ránk is. Persze az anyai ág is hasonló, úgyhogy duplán terhelt vagyok. Nemrég voltunk látogatóban az egyik igen elhanyagolt nagybátyámnál (te jó ég, melyik rokonunk nem az?), és szóba kerültek a közelebbi és távolabbi családtagok viselt dolgai. Na, amikor ott tartottak, hogy valamelyik nem is annyira távoli rokonom hogyan ütötte agyon a feleségét, aztán meg akasztotta fel magát a tanyáján, akkor kicsit elgondolkodtam. Ehhez képest azért mi határozott fejlődést mutatunk. Emellett persze rettentően vallásos keresztények vagyunk (már aki). És ugye a harag bűn, sőt miazhogy, főbűn. Úgyhogy haragudni nem szabad. Valahogy ezt nevelték belénk. Pedig haragudni muszáj, és a konfliktusokat is fel kell vállalni, mert máshogy nem oldódhatnak fel az ellentétek. Lehet, hogy még így se oldódnak fel, de legalább az esély megvan rá. Amikor sérelem éri az embert, akkor sokszor az tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, hogy "spongyát rá". Vagy aki megsértett, azzal utána szóba se állok. Inkább elkerülöm. Ha mégis szóba kell állni vele, akkor felveszem az álarcot. Nem történt semmi. Én erős vagyok, nem érdekel, hogy valaki sebet ejtett rajtam. Érezze magát rosszul ő. Csakhogy ezek a sebek megmaradnak, és csak gyűlnek, gyűlnek. És egyszer csak azt veszem észre magamon, hogy valamiért mindenkire neheztelek. A "neheztelés" eszméletlen jó szó a magyarban. Aki neheztel, annak minden "nehézzé" is válik. Sokszor nem tudtam, hogy mitől van az, hogy a legegyszerűbb interakcióval járó dolgok is nehezemre esnek. Egy telefonhívás, egy válaszlevél megírása miért tűnik olyan hihetetlenül nehéz erőfeszítésnek, hogy inkább bele se kezdek. Az iránytalan nehezteléstől lassan minden kapcsolat elhal. Ami megmarad, az is csak nyűg. Mondhatnám, hogy apám milyen jó mintapéldája ennek, de lassan már inkább magamat kell például hozni.

Sajnos nemcsak én vagyok ezzel így. Ahogy látom, ez amolyan össznépi játék ma Magyarországon. Ettől is olyan rossz mindenkinek a hangulata errefelé.

A végére csak úgy eszembe jutott megjegyzésnek: ha jobban belegondolok, akkor apám elég szerencsés, hogy még él, és emellett még élvezheti is a nyugdíjas éveit. Az egyik nagynéném sokkal több sebet hozott a családjukból, és ebbe bele is betegedett. Egy idegroncs.

Én vs. gravitáció meccs állása tegnap este: 89.9 kg Elalvás: hajnali háromkor még nem aludtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.